„Megépítették a síneket, még mielőtt létezett volna az út megtételére alkalmas vonat. Megépítették, mert tudták, hogy egy napon megérkezik.”
(Napsütötte Toszkána)

Tetszik nekem ez a hozzáállás: hit, bizalom, elszántság tükröződik benne. Nehéz munkával megcsinálunk valamit, mert bízunk benne, hogy valahol, valaki olyasmin dolgozik, ami a mi eredményünkhöz hozzátéve egy kerek egészet hoz létre.

Ez a projektmunka lényege. Párhuzamosan dolgozunk, gyakran nem is tudva egymásról, vagy nem is értve, mit csinál a másik, de tudjuk, hogy munkánk eredménye egy kis puzzle darab, ami bele fog illeni egy nagy képbe, ahogy a többieké is. Hinnünk kell abban, hogy érdemes erőfeszítéseket tennünk, hogy fontos, amit csinálunk, és, hogy a többiek is legjobb tudásuk szerint megteszik a magukét. Elszántan mennünk kell a nekünk kijelölt úton, akkor is, ha aggódunk, talán a puzzle többi darabja nem is lesz majd készen, amikor a miénk.

Legfőképpen bíznunk kell a projekt menedzserben. Abban, hogy az ő szemei előtt ott lebeg az összerakott kép, hogy ő az, aki velünk is, a többiekkel is törődik, aki gondoskodik arról, hogy mindannyian egyszerre érjünk célba. Ő az, akinek látnia kell: milyen formájúak a puzzle darabkák, hogyan fognak összeilleni, teljes lesz-e a kép.
Sokan, akik mindig a projekt egy szálán dolgoznak, el sem tudják képzelni, milyen sok tudást, odafigyelést, koordinálást, azonnali döntéseket igényel ez a feladat. Hiszen minden párhuzamos folyamatban problémák merülnek fel, késések fordulnak elő. Előfordulhat, hogy félrecsúszik a puzzle darabka megformálása: észre kell venni, hogy így nem fog illeszkedni a többihez! A projekt menedzsernek fel kell tudnia mérni, hogy egy-egy ilyen probléma érinti-e, és hogyan a többi al-folyamat munkálatait? Érinti-e a teljes projekt kimenetelét? Azonnal döntenie és intézkednie kell, megtartva az egyensúlyt a felrázás, gyors reagálás és a nyugalom, a zavar elkerülése között. Gyorsan módosítani kell a terveket, de ugyanakkor józan megfontolással. A többieknek pedig bízniuk kell benne, hogy mindez megtörténik, és a teljes projekt nem kerül veszélybe.

Én mindig abban hittem, hogy ezt a bizalmat megfelelő kommunikációval, az információk optimális szétosztásával tudja felépíteni a projekt menedzser. Mindenkinek tudnia, ismernie kell, mi az a nagy egész, amiben dolgozik, amiben neki része van – és kiknek milyen feladataik vannak még. Mennyi szakma, mennyi feladat, mennyi erőfeszítés – azért, hogy érezze a felelősségét: puzzle darabkájára mindannyian számítanak! De ebben is egyensúlyt kell tartani: sem túl sok, sem túl kevés információ nem segíti elő az összhangot. Tudni, érezni kell, mit, mikor kivel kell tudatni – és mikor nem. Velem előfordult már, hogy az egyik szakmai szál elakadásáról értesülve (úgy éreztem tisztességesnek, ha az információt megosztom), a többiek leálltak, más munkát kezdtek el csinálni, mondván, akkor az ő határidejük is tolódik. Nehéz megértetni, hogy ez nem így van, hiszen azonnal beindultak a „gyógyító folyamatok”, vagyis a probléma megoldása, és az elvesztett idő behozása… De fordítva is igaz: baj lehet, ha valaki nem értesül róla, szakmai vagy kapacitásbeli probléma lépett fel azoknál, akikkel majd együtt kell létrehozni az eredményt. Lehet, hogy segíteni tud: szakmai tanáccsal, feladat átvállalásával, erőforrás átadásával, saját puzzle darabkájának „másképpen kerekítésével” – hiszen végül az összkép fontos. Bárhogyan is, de a projekt szereplőinek érezniük kell, hogy egy nagy egész részei, és csak együtt boldogulhatnak.

Azóta is kíváncsi vagyok: vajon azok, akik Toszkánában a síneket lefektették, tudtak-e a vonatok fejlesztéséről, vagy „csak” hittek benne?

Projektrajongó