Ez az idézet ráébresztett arra, hogy miben különbözik az én projektmenedzsmentről alkotott nézetem sok más hivatásos projektmenedzserétől. Szerintem a projektmenedzser nem elsősorban feladatokat, ütemterveket, határidőket és erőforrásokat menedzsel, hanem embereket vezet. Egyszerűbb és kiszámíthatóbb lenne, ha gépek hajtanák végre a feladatokat, és csak programozni kéne őket. Kellene egy jó projektterv, beprogramozott döntési pontokkal, erőforrásokkal és meg kellene nyomni a start gombot. Biztosan van olyan projektmenedzser, aki erről álmodik.

De sajnos, vagy szerencsére, a projektekben emberek dolgoznak. Lelkesek és unottak, precízek és hanyagok, okosak és buták, szorgalmasak és lazítók. Ráadásul változnak: a szorgalmasnak, lelkesnek, precíznek is lehetnek rosszabb időszakai – és fordítva. Erre kell terveznie, ezt kell kezelnie a projektmenedzsernek!

Nem véletlenül használtam a vezetés szót: arra szeretném felhívni a figyelmet, ami a „menedzselés”-t (management) megkülönbözteti a „vezetés”-től (leadership). Vezetési elméletek tucatjai foglalkoznak azzal, hogy leírják a vezetés mibenlétét, kategorizálják, és kitalálják, miben MÁS a sikeres vezető? Persze, az elmúlt száz évben, mióta ezzel foglalkoznak, a munkakörülmények és az emberek is változtak. Ezért manapság két dolog mindenképpen hangsúlyossá vált a vezetők munkájában: az állandó változás a körülményekben, és az emberek motiválhatóságának megváltozása. Ha ez érvényes a funkcionális vezetőkre, vajon érvényes-e a projektmenedzserekre? Szerintem igen: hiszen mi másról szól ez a munka, mint az örökös változáskezelésről, és arról, hogy mindenféle legitim vezető eszköz (jutalom, büntetés) nélkül rávegyünk másokat, hogy minél többet, jobban dolgozzanak?

Ma már nem vitatott, hogy minden értelmi képességnél, szakmai tudásnál fontosabb a vezetők érzelmi intelligenciája. Csupa „emberi dolog”…

Ismerem-e magam és másokat? Tudom-e, figyelembe veszem-e, hogyan működnek az érzelmeink, hogyan befolyásolják a döntéseinket, a cselekedeteinket? Megérzem-e, projektmenedzserként hogyan hatok másokra? Félnek tőlem? Lelkesítem, vagy éppen elbizonytalanítom őket?

Értem-e a látásmódjukat, szempontjaikat, igényeiket, azt, hogy mit mért csinálnak? Ha nem, miért gondolom, hogy meg tudom jósolni, mit fognak tenni? Miért gondolom, hogy befolyásolni tudom őket, magam, illetve a célok mellé állítani? Respektálom-e a különböző szakmájú, másféle környezetből jövő embereket? Ki tudom-e használni a sokszínűséget?

Meghallgatom-e őket, figyelek-e rájuk? Törekszem-e nyílt kommunikációra, kölcsönös megértésre? Képes vagyok-e közös víziót adni, példát mutatni, felkelteni a lelkesedést, inspirálni? Látom-e, keresem-e mindenhol az együttműködés lehetőségét, tudok-e egyensúlyt tartani a feladatokra való összpontosítás és a jó kapcsolatok fenntartása között?

És végül: sodródom a bekövetkező változásokkal, vagy katalizálom őket? Képes vagyok-e rugalmasan alkalmazkodni az új körülményekhez, és képes vagyok-e másokat is rávenni erre? Felismerem-e a változások szükségességét, élére állok-e az újításoknak?

Hányszor előfordul, hogy családi programot terveztünk, de valaki megbetegszik – és ezt elfogadjuk, megértjük. Van, hogy megérezzük, megértjük, máshoz lenne kedvük – az új ötletet szívesen fogadva, áttervezzük a napot. De akkor is, ha esik eső – és mi kirándulni akartunk. Ha valamit jónak tartunk, mindent megteszünk, hogy felkeltsük az érdeklődést iránta, lelkesítsünk. Észrevesszük, ha valaki nem tud „teljesíteni” – és segítünk. Változtatunk a terveinken, ha kiderül, nincs lehetőségünk valamit megtenni, vagy éppen új utak nyílnak. Vagyis alkalmazkodunk ahhoz, hogy emberek vagyunk, hullámzó kedvvel és energiával, különböző igényekkel, és állandóan változó körülményekkel. Éppen ettől olyan érdekes – ahogy a projektmenedzser munkája is.

Projektrajongó